Tizenegyedik Fejezet - Marco - Megint?

- Figyelj, - kezdett bele határozatlanul – ha akarod felhívlak. - bólogatott, miközben felvette a pólóját.
- Te tudod, hogy mennyire akarom, én pedig azt, hogy nem fog megtörténni... - motyogta bűntudatos arccal.
Tudhatta vajon, milyen szégyen látszott az arcáról? Marco pontosan tisztában volt vele. Nap, mint nap találkozott azzal a tekintettel. Szégyen.
- És még nem is mondasz semmit. - tette hozzá suttogva, majd az összes cuccával együtt kirohant a steril szobából.
- Várj! - kiáltott rá a focista. Itt hagytad, a... - nézett a kezében lévő tárgyra. - bugyidat...?
Marco Reus. Mi is vezetett, a sok elfelejtett női névhez? Ennek ezer oka volt. Csak ő nem volt a válogatottból világbajnok, a rohadt bal bokája miatt, mellesleg még a csapata sem nyert. Ezeken kívül teljes üresség járta át, akárhányszor az érzelmekre próbált gondolni, valószínűleg a bánat, már bejárta az egész testét, nem volt hely szeretetre.
- Huh... Sóhajtott egy nagyot, és lezuhant a szürke, szögletes kanapéra.
Modern, és letisztult. Ezzel lehetett a legjobban jellemezni a lakását, amiben a szezon ideje alatt alig fordult meg. Azzal az időszakkal ellentétben, most éjjel nappal itthon volt, és csak az ismeretlen hölgyek társasága tudta szórakoztatni. Mivel nem volt rendszeresen visszajáró barátnője, még nyaralni sem mehetett egyedül. Persze, jön a kérdés: Miért ne mehetne egy barátjával? Minden haverjának volt párja, tehát ezzel sem tudta volna orvosolni a problémát.
Bekapcsolta a tévét, majd a telefonjához nyúlt.
- Mario?

- Ma sem maradok társaság nélkül – húzta fel a szemöldökét, majd hátra dőlt.
A tévé hangja betöltötte az egész szobát. Éppen, egy amerikai szitkom ment, ami még az alánevetős struktúrát követte, ezért a fehér falak cseppet élettel telibbek lettek. Persze, az Agymenők Sheldonjának humora, és szeretettől való távolsága épp olyan furcsa volt, mint Marco jelenlegi élete. Még ő maga sem értette igazán, hogy mi, miért történik vele.
A sorozat hangjának uralma akkor ért véget, amikor az éles csengetés átvette a főszerepet.
A futballista az ajtóhoz sétált, ami előtt a ”Szia cica, bemehetek?” pózban állt Mario.
- Kind! - köszöntötte udvariasan, és beinvitálta.
- Marcincho! - viszonozta a kedvességet a hívatlan vendég.
Bementek a nappaliba, ahol a tévéből még mindig szivárgott a Bazinga szó.
- Ú, ez az az Agymenők, vagy mi, nem?
- Ja.
- Te is csak a csaj miatt nézed?
- Penny?
- Azt hiszem... Elég jó nő.
- Tessék, és még én beszélek mindig a csajokról... - motyogta, és hülye fejet vágva lehuppant. - Na regéld el, miért is kötöttél ki ismét az én lakásomban?
- Szakítottunk... Elvileg.
- Ezt hogy értsem?
- Szóval Toni meg a kis család átjött hozzánk, és én meg akkor keltem kb. fel, aztán feljött a gyerek téma...
- Ú, ne! - vágott közbe Marco.
- Ja, ne is mond... Picit bepöccentem, és mikor Toniék elmentek, elkezdtünk veszekedni...
- Vagyis felpofozott?
- Mondhatjuk így is...
Erre Marc hangosan nevetni kezdett. Ann, és Mario vitái mindig is kiismerhetőek voltak. A focista kiabál picit, mire a lány pofán vágja. Ilyen egyszerű elven működtek a dolgok. Persze az ilyen viták után jött egy békülőszex, és minden kezdődött újra.
- Most tényleg vége?
- Nem tudom.. Én már családot szeretnék, egy kis Kind-et. A legközelebbi út ahhoz, rajta keresztül vezet, mert már több éve járunk. Ha most dobnám, egy új lányt kéne keresnem, és két évig várni, amíg benne van...
- Ugyan, bármelyik rajongónk csinál neked egy kis Mariot...
- Igen, de az a bizonyos fangirl valószínűleg nem olyan szép, mint Ann, és milyen fura lenne már... Egy ember, aki mindent megcsinál neked, amit csak akarsz....
- Én értékelem, a rajongóink ezen tulajdonságát – kezdett röhögni Reus, amibe a vendége is becsatlakozott.
- Tudsz róla, hogy gusztustalan vagy?
- Mégis nevetsz...
A két focista különösen jó kapcsolatot ápolt, ami abból is látszik, hogy az ilyen helyzetekben, csak egymás tanácsát kérték ki. Különös, hogy két különböző ember, ilyen közel álljon egymáshoz.
- Fel kellene hívnom...
- Ne már, még alig vagy 25, hagyd a gyerekezést a harmincasokra! Mellesleg, az egész veszekedés kezdődik előröl.
- De ez nem véletlen! Ennyit vitázunk, mégis egymás mellett maradtunk, ez a szerelem nem?
- Nem. Ez csupán az ő hülyesége. Már ez elejétől tudtuk, hogy a hírnevedre hajt.
- Én felhívom – állt fel a világbajnok, majd kilépett a konyhába.
Marco a kanapén ülve, összekulcsolta a kezét, és lenézett.
Azon járt a feje, „Én miért nem tudok ilyen kitartóan szeretni valakit? Vagy egyáltalán szeretni a szerelmet?”