Második Fejezet - Emelie - Kicsoda?

A verőfényes napsütést most Em el sem tudta volna képzelni. Mindent
beborított a sötétség. A tompa homályba borult szoba, csupán egy embernek nyújtott vigaszt, és megnyugvást. Emelie Schneidernek. Ez csak egy ugyanolyan átvirrasztott éjszaka volt, mint a többi. A lány már szinte teljesen megszokta, hogy éjjel dolgozik, nappal pedig alszik. Az ilyen ”vámpíroknak” pedig, elég szűk a baráti körük. Emnek személy szerint ez egy embert jelentett, Adelt. Igaz, előfordult, hogy napokig nem is látták egymást, pedig ugyanabban a lakásban éltek. Ilyenkor Em, nem is beszélt senkivel, csupán a ház kutyájával. Theodor volt a legbékésebb eb Emelie világában. Nem mintha sok kutyát ismert volna...
Thed, husky volt, és elég nagy termetű, ezért amikor a két lányhoz került, el is kellett költözniük, de nem bánták meg.
Így, egy beltéri, 6x6-os kutya ketrecben tárolták, legalábbis azt kellene. Ehhez képest, napi 23 órában szabadon kóborol a házban.
- Huhh... - fújta ki magát Em, és a billentyűzet fölé görnyedt, majd ránézett az órára. A kijelző 07:39-et mutatott.
- Ma már csak megnézem az E-mailjeimet, és végeztem... - motyogta, és megnyitotta az oldalt.





- Jajj ne! Még egy munka... Mindegy, majd este elkezdem, ma már hulla vagyok... - mormolta a szemét piszkálva.
Nehezen felkelt a székből, és az ágy felé vette az irányt, amin Thed éppen mélyen aludt. Em óvatosan bebújt mellé, nehogy felébressze. Ha nem lett volna ébren, már 28 órája, bizonyára zavarta volna a kutya rettenetes szájszaga, de egy grimasz után rögtön álomba merült.
Emelie az egész napot átaludta, bár ami másnap nappal, az neki alvási idő.
Mire beesteledett Thed már nem feküdt az ágyon Em mellett. A lány miután vissza nyerte az öntudatát, erősen megfogta az ágy oldalát, és felhúzta magát. Kitotyogott a konyhába, a mamuszában, majd kitárta a hűtőt, ami tömve volt mindenféle étellel.
- Úgy néz ki Adel bevásárolt – ez a kijelentés Thedet rögtön a közelbe vonzotta, és már a hűtő mellé is futott.
- Te is éhes vagy, mi? - kérdezte Em a kutyát. - Na gyere. Együnk!
- Hahó! - hallatszott Adel szobájából – Te fent vagy?
- Csak most keltem, aztán megyek is dolgozni, de neked nem kéne még dolgoznod? – válaszolta Em, majd kikapott egy sonkát a hűtőből.
- Emelie! Vasárnap van... Már régóta nem beszéltünk... Min dolgozol mostanában?
- Hát reggel fejeztem be a Starbuck-os felkérést, aztán már meg valami Német Nemzeti Futball Egyesületi rendelésem van – mormolta a lány, miközben elkészítette a szendvicsét.
- Huh... Az elég nagy meló. Biztos el tart 1-7-ig. - kuncogott Adel.
- Á, nem igazából Andre Schürrelknek kell hivatalos lapot készítenem...
- Ember... Te nem értetted a poént... Nem láttad a meccset? - csodálkozott az egyetemista – mellesleg, az Andre Schürrle.
- Milyen meccset? Volt valami röplabda bajnokság? - kérdezte tanácstalanul.
- Ajj, dehogyis! Megnyertük a világbajnokságot, még a múlt hónapban. Hihetetlen, hogy nem nézel tévét... - panaszkodott Adel.
- Aaaaaa... Már értem. Akkor ma még le kell folytatnom egy frusztráló SMS beszélgetést...
- Mert?
- Az az emberke mondja majd el, hogy milyen kinézetet szeretne az oldalnak... A focisták mind buták, és beképzeltek... - hajtotta le a fejét sóhajtva Em.
- HOGY MI? Neked meg van Andre Schürrle telefonszáma? Add ide! Bár, én Götzét jobban szeretem, de nem baj... - adta ki a parancsot a lány, áldós szemekkel nézve.
- Dehogy adom, ez üzlet! - fordult el ál-drámaian Emelie.
- Olyan szívtelen vagy! - ment bele a játékba a lakótárs, és a karjába borult, majd mindkettőjükből kifakadt a nevetés, amiből Thed sem maradhatott ki; Felmászott az ölükbe...
Miután Em befalta a ”reggelijét”, magára maradt a konyhában..
- Mit is írhatnék neki? Jó napot, de már este van... Akkor... Adjon Isten? Á... Nem tudooooom... Mindegy, úgy is csak egy buta focistáról van szó.



(A teljes beszélgetéshez kattints ide)
(Ha nem tölt be)

Emelie hátradőlt a székben, és kifújta magát. Akármilyen furcsa is, de nem ment neki mesteri szinten az emberekkel való konfrontáció... Aztán a telefon hirtelen megrezzent.
- Máris válaszolt volna? - motyogta magában a lány.
Amint látta az üzenetet, rögtön válaszolt, és a következőkre is...
                       ...


- Mi a fene is történt? - mondta hangosan Em, miután az asztalra dobta a telefonját.
- Halkabban, már késő van! Tudod a szomszéd... - válaszolta Adel, miközben vissza sétált a konyhába.
-Én hosszan elbeszélgettem egy emberrel... - motyogta a körmét rágva – Én hosszan elbeszélgettem egy emberrel! - ismételte el hangosan – Aki ráadásul még nem is lány! - ugrott fel.
- Igen drágám! Én és Theodor büszkék vagyunk rád! - ölelte meg szarkasztikusan a szerető lakótársa, majd 180 karátos mosollyal kinevette.
Kimondottan hosszú idő óta, ez volt az első alkalom, hogy Emelie tényleg beszélt volna egy ismeretlen emberrel. Az ezelőtti ügyfelei csupán leírták, hogy mit szeretnének... Nem úgy, mint Andre Schürrle.